Nem akárki vagyok én!

Kiscsillagom!

Vannak olyan pillanatok, amikor váratlan ajándékot, valami kényeztetést kapunk az Élettől. Mint amikor fél év indiai hányattatás után a repülőgép meghibásodása, valamint a szomszéd ülést elfoglaló brit turista leleményessége folytán egy éjszakát a Bombay Kempinskyben töltöttem. Fürdőkád (!), bolyhos fehér törülközők, süppedős padlószőnyeg és kilátás a tengerre. Mindez, persze, csak az első osztályú utasoknak járt, így az első órát a fürdőkádon kívül rettegésben töltöttem, várva a szállodamenedzsert, aki közli, hogy nekem ez nem jár, pakoljam a cuccom és menjek az olcsó szállodába. Mivel azonban senki nem jött, úgy döntöttem elfogadom, és fenékig élvezem India csodálatos búcsúajándékát.

Hasonlóképp élvezem most mindazt a kényeztetést, amit egy régi barátnak, Annácskának köszönhetek. 

A kastélyt – itt a faluban, Legénden így hívják a kétszintes kúriát – pár éve újították föl, de, ahogy az lenni szokott, talán sosem lesz teljesen kész. A fekvése viszont valóban „királyi”, egy kis dombtetőn áll, ahonnan rálátni a falura és a környező domboldalakra. A nyár legmelegebb napjaiban járunk, már reggel nyolckor a napernyő alá menekülök a kávémmal, de amint lemegy a nap, fel kell öltözni, úgy lehűl a levegő.

- Ha szilvás gombóc, akkor Kétbodony! – vágja rá teljes bizonyossággal tudakozódásomra a szendehelyi polgármester, Ignác (akihez szintén Anna visz el), útban Bori nénihez, a falu kilencven éves nevezetességéhez.

Kilenc óra van, de Bori néni már megszedte a málnát, később nem lehet odakint megmaradni. A fia is elkészült a fűnyírással, kérdi, mit kell még megcsinálni, de mára már nincs más. Bori néni boldogul; apró, törékeny kis asszony, de fürgeségét a húszévesek is megirigyelhetnék. Ide-oda cikázik a szobában, innen is, onnan is üdvözlő lapokat, táviratokat, ajándékokat vesz elő – most volt a születésnapja.

- Ezt az oklevelet – nagyon szépen van megfogalmazva – magától a miniszterelnöktől kaptam. Na? Nem akárki vagyok én! – nevet. – Nincs tíz a faluba, aki fel ne köszöntött volna – és ragyog. – Szerettem én mindig is az embereket, meg viszonozták is... Nem mondhatom, hogy nem. Meg nagyon jó családom van. Matuzsálem nem akarok lenni, de szeretnék még néhány évet köztük lenni.

Még sincs ma mesélő kedvében. Bori néni nem szűkölködik hallgatóságban: bármilyen küldöttség, fontos vendég érkezik a faluba, Bori néni benne van a hivatalos programban, még külföldi csoportok előtt is beszél, tolmács fordítja a szavait.

- Jókat mondok – neveti magát. – „Reggel egy stampó pálinka, délben 1-2 pohár bor, délután meg a kapanyél!” – oszt tapsolnak, nevetnek!

- Mindig ilyen vótam, ilyen minden lébe kanál. A többi barátnők meg jöttek utánam! De kódisok vótunk. Amikor legjobban ment volna, akkor halt meg az uram mellettem éjszaka. Ő vót nekem az első, meg az utolsó, boldogok voltunk, szépen éltünk. Én meg itt maradtam.

- Kilencven éves vagyok, gyógyszert nem ismerek – hallom, hogy ezt már a „színpadi” hangján mondja, a szíve máshol van – még egy órácskát is alig töltök nála. Megmutatja még a hátsó szobában berendezett múzeumot – személyes emléktárgyai megjelenítik a vidék elmúlt évszázadait. Közben egyre gyakrabban beleszövi a mondókájába, hogy mi mindent kell még ma elvégeznie.

- Olyan sokáig csak nem marad a kis hölgy….

Búcsút veszek hát Bori nénitől, de sebaj, tudom már hová kell mennem: Irány Kétbodony!

Persze oda is Anna visz el, bajba is lennék nélküle, tekintve a napi két buszjáratot. Ráadásul a faluban az összes szálláshely foglalt, néhány órába beletelt volna, hogy gyalog végigjárjam őket, s közben kegyetlen a hőség. Így Marika nénit, a szilvás gombócos nénik egyikét hívom fel – a telefonszámokat már sikerült beszerezni.

- Hát, a kis szobában elalhat, ha megfelel – egyezik bele azonnal, úgy, hogy szinte az utcáról esek be, vadidegenként. 

Jellemző. Az összes derűs Anyácska így fogadott, ismét csak megerősítve, hogy a jószándék és a bizalom elválaszthatatlan társak. 

Marika néni arca nem tűnik ismerősnek, de van még két nyom; két telefonszám a tarsolyomban. Marika nénitől azt is megtudom, hogy egyikük a Balatonon van szanatóriumban, de Anka nénihez elmehetek.

- Menjen csak hozzá, az jobban szeret beszélni! Az majd mesél magának! – biztat, miközben beköltözöm a kisszobába, s ő ebédhez terít. Elmagyarázza még, merre menjek, Anka néni meg már a kapuban vár. 

Ő az! – ismerem fel. A „Boldogasszony-anyácska prototípus”, az út megihletője. Eljött az Igazság Pillanata. Most kiderül, jól gondoltam, jól láttam-e, vagy csak hozzá képzeltem azokat az örökérvényű, s életünkből oly fájón hiányzó minőségeket, amikor megláttam őt Bátonyterenyén, a Palóc Fesztiválon? 

De ezt már csak legközelebb árulom el.

Ölellek, Kicsi Csillagom

                                             Anka néni szilvás gombócot készít

"Féketők" és más kincsek

Kicsi Csillagom!

Látod, így hozta az élet, hogy a legközelebb ilyen soká lett. Így hát nem ott folytatom, ahol abbahagytam, hisz az óta bejártam a Boldogasszony-utat, legalább is mentem, amíg hajtott tovább a vágy, de lassacskán az is elapadt. Nyár vége felé egyre tisztábban éreztem, hogy bár folytathatnám a keresést az idők végezetéig, már láttam, amit látnom kellett, megtaláltam, amit - akiket kerestem. Megtaláltam Boldogasszony Anyácskáit, akik derűs szeretetükben hordják anyai örökségünk kincseit. Sokat összegyűjtöttem belőlük, kicsit rendezgettem is őket, hogy odaadhassam Neked. Aztán jön majd az izgalmas része: hogy mihez is tudsz kezdeni velük. Hisz, valljuk be, a kincsek önmagukban mit sem érnek. 

Az út előtt valaki úgy vélekedett, „talán a Cserhát mélyén húzódó kis falvakban” találni még olyan néniket, akik a hagyományt követve voltak képesek megtartani derűs, jószándékú hozzáállásukat – „ha egyáltalán…”.

Akkor ezt kissé borúlátónak tartottam, de többé-kevésbé igaznak bizonyult: bár az ország más vidékein is találkoztam kedves, derűs nénikkel, máshol mégsem jelent meg előttem olyan elevenen az az egységes, szerves világ, amelybe a cserháti anyácskák meséi vezettek.

Az a mára már csak a legöregebbek emlékeiben létező világ, amiről hamis képünk van, elsősorban a történelemkönyvek, de még a történelmet általában hűebben ábrázoló irodalom szűklátókörűsége miatt is.

-          

   Szegények voltunk.

-  Nagyon sokat dolgoztunk.

Ez a két mondat kivétel nélkül mindenki szájából elhangzott.

Az érvényes közfelfogás szerint ezzel ki is merültek a világi lehetőségek. Már tudjuk is, milyen nyomorult kellett, hogy legyen az életük, szívünkben a szánalom húrjai pendülnek, s némi hálával gondolunk arra, hogy nekünk milyen jó.

Bele sem gondolunk abba, hogy a testi-lelki kényelmet a boldogság helyett választottuk. 

Vagy feladtuk. Feladtuk?

A legtöbben lemondtak arról, hogy megtalálják a boldogságot. Úgy gondolják, hogy az a gazdagság és hírnév hozadéka, az ő életük viszont harc és küszködés, kárpótolják hát magukat kényelemmel, és minden más elérhető kényeztetéssel. „Mert megérdemlik”!

Az anyácskák azonban így folytatták: - De nagyon boldogok voltunk!

Gondolhatnád, Kiscsillagom, hogy a „megszépítő múlt” mondatta ezt velük, de a szavaik nyomán egy meleg, meghitt világ tárul fel, sok nevetéssel és énekszóval, ahol „olyan nem volt, hogy valakinek ne legyen, aki megfőzze és kivigye az ebédet a mezőre”; ahol este, amikor már ellátták az állatokat, kiültek a patkára (ollyan kis pátkójuk vót a házaknak), és megbeszélték egymással a napi dolgokat. Ahol „minden nagyobb munkánál összejött a rokonság, sőt, még a szomszéd is átment, mert azt gondolta, millen jó lesz, amikor majd neki is segítenek”; ahol az ünnepeken „csak úgy zengett az erdő meg a hegyoldal a muzsikától meg az énektől”, s ahol a fiatalasszonyok reggel dallal ébresztették az állataikat.

A Nógrádsipeki Bözsi néni, a „féketős” Bözsi néni hegyvidéki tanyán nőtt föl. Az erdők közti tisztáson egy közös udvart fogtak körül a cselédházak, melyekben több család élt. Ahogy mesél, igaz emberi melegség árad szét a konyhában, ahol ülünk.

Az egyik családnál hat gyerek maradt apa nélkül a háború miatt.

- - Hát hogyne lettek volna azok szegények. De nem látszott rajtuk. Jókedvűek voltak. Olyan kedves, vidám teremtések.

S hogy ennek mi lehetett az oka?

- Hát, csak a szeretet. Hogy szerette egymást a nép.

Az biztos is, hogy az.

Meg segítette egymást. … Mi is, gyerekek, mintha testvérek lettünk vóna,… valahogy… szerettük egymást. Mer’ ma is él még az egyik Kaposvári-fiú, (az idősebb vót), aztán amikor összetanálkozunk, megölel… így megszorít… – Bözsi, olyan jó veled találkozni - mondja. – Ollan jó, amikor összetanálkozunk.”

Hát hiszen nem csak a „Bözsinek” örül. Az ölelésben magához szorítja azt a régi, kedves világot, aminek a melegét nem pótolja más. 

Életem és utazásaim során sokszor kerültem közel olyan emberekhez, akik élete, a szegényes körülmények miatt cseppet sem tűnik vonzónak, pláne, irigylésre méltónak, így a mi kultúránkon nevelkedett ember előbb fordítja el a fejét, mintsem észrevehetné természetes derűjüket, kapcsolataik szépségét, megéléseik minőségét. Nem engedheti meg magának, hogy lássa. Mert elhiszi világunk szlogenjét: a boldogság a fogyasztási szinttel együtt nő. Elhiszi, hogy az élete a politikától függ, hogy figyelnie a közéletre kell, nem egymásra, és főképp, hogy nincs más választása.

A lélek gazdagsága, a pillanatokon átfénylő szeretet, a kapcsolatok melege és öröme kultúránk számára nem valódi lehetőség, hisz az embert nem lelkiségnek, hanem egzisztenciának tartja. 

De hát olyan nyilvánvaló, hogy a lelkiállapota határozza meg, hogyan érzi magát az ember, akár palotában, akár erdei kunyhóban van! Negyven fölött erre mindenki rájön, mégsem erre figyelünk. Túl nagy a „kulturális ellennyomás”. 

Itt van a választóvonal. Ez az a választás, amelytől nem maradhatunk távol: belső, kiérlelt értékeink mentén haladunk-e, vagy éljük az életet, mint mindenki más, vonogatjuk a vállunkat és „táncolunk, gúzsba kötve”.

A valóban mélyen és veszélyesen „rendszer-ellenes” magatartás a következetesen szeretetteljes viszonyulás. Önmagunkhoz, egymáshoz, az élővilághoz, az egész létezéshez.  Ettől szerves egy társadalom.

És mellesleg :) az összes derűs anyácska, akivel találkoztam, e szerint élt. 

Úgy tűnhet, lelőttem a poént, hisz elmeséltem az út egyik fontos tanulságát. A tanulságok azonban nem mozdítanak előre, még csak újat se mondanak, hisz meggyőződésem, hogy az Élet törvényei minden ember szívébe bele vannak írva. (Azért is érezzük ilyen rosszul magunkat – belül tudjuk, hogy a világ egész más irányba fordult.)

Ami változást és új erőt adhat, az a személyes érintés, a szeretet egyéni megnyilvánulásai, melyekre – bár egyéniek – mégis ismerősként dobban rá a szívünk. Az anyácskák bőséggel ontották ezeket, lesz még mit mesélnem, Kiscsillagom. Meg aztán oly sok rímet találtam eddigi tapasztalataimra, oly sok az összecsengés az "Ősi jövendők"-kel és indiai útjaim tanulságaival, hogy ezeket is meg kell osztanom Veled. Még csak az elején járunk annak, hogy felderítsük a boldogság általános és speciális fejezeteit. Legközelebb (hamarosan :)) folytatjuk is. Ölellek.

         

                    
                      és a "fékető"

                       

Bözsi néni

Amikor haragszik az ember, akkor nincs jókedve!

Kiscsillagom!

Körülmények mindig vannak. Popper tanár úr egyik nagy mondása volt (ha mondtam már, bocsánat, de nem lehet elégszer ismételni), hogy „panaszkodhat az eszkimó a hidegre, de minek!” 
Hogy hogyan éli meg az ember a világ eseményeit, az teljesen tőle függ. Még az is, hogy mi történik vele. Így hát az az egységesített, elméleti történelem, amiről tanulunk, ugyanúgy fikció, mint az Egyetlen Valóság.

Figyeld csak meg, hogyan jelent meg a Második Világháború Veri néni életében.

- Háború is mikor vót, negyvennégybe, három hétig vót itten a háború - szörnyülködik. - Itt tartották a frontot. A Fehér-hegyen magyar katonák vótak a tankokho állítva, oszt vagy rövidebbre vették, vagy hosszabbra, hogy ne sérüljön a falu. Úgyhogy a hegyoldal tiszta tölcsér vót itt. Meg a szántó. Három hétig még harangszót se hallottunk! Karácsonykor, mikor megszólalt a harang, hűűűűűű, olyan öröm vót, hogy csuda! Mikor megszólalt a harang.

- A szomszédba vót egy nagy pince, a hegy alá vót beásva, tele kumprival meg répával meg minden, ugye, ez decemberbe vót. Oszt behúzódtunk oda. A kozákok jöttek be először, (csúnyák vótak, sátorlap vót a nyakukba, meg lehetett tőlük ijedni) azok vótak a felderítők. Oszt a bárisnyákat keresték. Be vót mindenki öltözve, mintha nem is lányok vónának. 10 éves vótam, de mindenre emlékszek. Vót egy szoba, meg pitar, meg a füstös konyha, meg kamra, aztán az istállók. 

Nekem meg az a Szent-Antal tüze vagy mi vót az egy lábamon /anyarozs-mérgezés/. Beveresedik az embernek a lába, még a nagylábujjamat se tudtam mozdítani. Rozslisztet vagy mit raktak rá, nem tudom, disznózsírral-e vagy libazsírral…. Nem tudtam járni. Vót nagyanyáméknál az a régi falmasina – nem tudom látott-e már vagy hallott-e róla – a sarokba vót beépítve, rendesen, mintha valami csikómasina lett vóna, úgy nézett ki, mert vót neki a teteje, azon főztek, meg vót csinálva egy magasabb, ahol a sütője vót. Amellett meg vót egy üresség, kuckónak hívták. Abba feküdtem, míg lábra nem tudtam állni.

- Az oroszok mindent szana-széjjel dobáltak. Levágták a hasas disznónkat. Mindent elpusztítottak. Kiszedték a fiókot a szekrénybül, oszt abba adtak a lovaknak enni. A fiókos szekrénynek a fiókjába. Nem tudom, milyen népség vótak ezek – hát háborús – vágja rá azonnal a saját kérdésére, mert hisz tudja ő, bámulatos bölcsességgel.

Aztán felcseperedett, s bár nem említi, hogy akkor még jobb lett volna neki, megelevenedik az egész asszony, ahogy a lánykoráról mesél. Ahogy hallgatom, azonnal megpendülnek bennem „lányos húrjaim”. Sose múlnak el…

- Hála a Jóistennek, hogy ebbe nem vótunk az utolsók. Akit kuláknak mondtak, nem öltözködött úgy, mint akit cselédnek mondtak. Ugye, édesapám cseléd vót. Eljártunk a bálba farsangkor is, karácsonykor is, de mi nem vótunk utolsók. Nem álltunk meg a táncon, mink mindig fel voltunk kérve. Akar én, akar a testvéreim, mind. Három lányból csak az egyik vót nagylány, mikor férjhez ment, a következő vót a nagylány. Nem úgy vót, mint most, hogy mindenki megy a buliba – nevet a saját szóhasználatán.

- Litánia után eljártunk a faluba, mentünk négyen, öten, hatan lányok összekapaszkodva, végig a templomtól a kápolnáig, énekelve. Este hazamentünk, megvót a vacsora, mindent el kellett pakolni, aztán meg vertük a port. Enyém emberem még legény vót, oszt nagyon tudott harmonikázni. Vótak erre menyecskék, meg lányok, olyan táncot levágtunk az úton, csak úgy vertük a port! Nagyon jó vót akkor erre!

- Mikor kezdtek járogatni, bejöttek este a legények, egy szobába vót mindenki, nem vót külön szoba, oszt akkor elbeszélgettek a szüleinkvel is a fiatalok. Nem gondoltam, hogy ki lesz még enyim, mer jártak oda legények… Egyszer osztán gyütt az ember, aki emberem lett, lemaradt oszt a másik. Oszt akkor így jó lett minden.

Pedig az az asszonysors, amin Veri néni is osztozott, nem tűnik olyan vidámnak.  Először az apjának engedelmeskedik, azután az urának meg az anyósának. Ő mégis védelmébe veszi. Szinte kihívóan mondja:

- Nem úgy vót, mint most! Amit mondtak, azt kellett csinálni. Szigorúság vót. Akkor férjhez mentünk, meg menyecskének kellett menni, oszt jónak kellett lenni.

Avval kűdtek el otthonrul, hogy szót kell fogadni. Csak így lehetett összejönni, ha szót fogadtunk, meg egyet értettünk. Ha nem tetszett is, úgy csináltuk, ahogy mondták. Meg kellett csinálni. Nem volt kecmec. Avval kűdtek el otthonrul – nevet fel -, hogy: „nehogy anyósod menjen a kútra vízért” – mer’ ugye addig a kútra jártunk vízért - meg amikor reggeli, ebéd, vacsora van, nehogy én keljek fel az asztaltól utoljára. Siessek. Kapdosni egy kis ennivalót, oszt akkor gyorsan… én legyek az első. Söprűt vedd ki az anyósod kezébül – evvel irányítottak el. Most ilyet nem lehetne mondani – nevet.

- De… elvótunk. Vagy 38 évig menyecske vótam. Kijöttünk elég jól, nem vót rossz asszony. Alkalmazkodni kellett. Mer ugye egy anyós már nem olyan, mint az édesanya. Én úgy vótam vele, meg úgy is vagyok most is, mindig aszondom akárkinek, ha valahol nem jól van valami, hogy akar az egyiknek, akar a másiknak, mind a kettőnek szüleje, és úgy nevelte fel. Nem lehet, hogy az egyiket letaposom, a másikot meg az égig emelem! Ilyet nem szabad csinálnyi. Úgyhogy eztet meg kell érteni. De hát hiába, mámma már nem ez van.

- Az idősebb lánytestvéremnek ilyen kacifántos anyósa vót. Mondták is neki, nem maradsz Te meg ott sokáig. Oszt megmaradt. Felvette a szokását. Megmaradtak a menyecskék. Igyekezett mindenki, hogy jó legyen.

- Ma mingyán elválnak. Mi is elválhattunk volna! Mingyán az elejin e! Új menyecske voltam, ő meg új ember vót, oszt meghíttak minket a szomszédba, lagziba. Valami nem tetszett neki, oszt megharagudott. Én meg fogtam magam, hazagyüttem! Hát mindgyán elválhattunk volna akkor! Nem? Mikor az ember haragszik, akkor nincs jókedve! Kibékültünk. Oszt akkor jó lett minden.

- De a szegénységbe’ még jókedvűbben is lehet élni, mint a gazdagságba’! Most nem hallani senkit, hogy énekelne a portán. Mikor idejöttem menyecskének is e, a szomszédba az anyósomnak az anyja lakott, meg a legfiatalabb lánya az urával, de nem vót nekik család. Ollyan dalolás vót már hajnalba, mikor kelt, hogy végezzen az istállóba, ollyan énekelés, fütyülés – mostan ilyet nem lehet hallani.

Megint csak a ladaki példa jut eszembe: „Most, hogy már rádió is van Ladakban, nem fontos többé, hogy az emberek saját dalaikat énekeljék, vagy saját történeteiket meséljék. Leülhetnek és meghallgathatják a legjobb énekeseket, a legjobb mesélőket. Mindez azonban oda vezetett, hogy az emberek gátlásossá és zavarttá váltak. Többé már nem a barátaikhoz és a szomszédjaikhoz mérték magukat – akik valóságos emberek voltak, és némelyikük talán jobban énekelt, de kevésbé ügyesen táncolt –, hanem a rádióban hallott sztárokhoz, akiknek biztos, hogy a nyomukba sem érhetnek. A közösségi kötelékek elszakadnak, amikor az emberek passzívan ülve hallgatják akár a legjobbakat is, ahelyett, hogy együtt énekelnének és táncolnának.”

Csillagom, félek, sokallod már az olvasást, pedig szeretném, ha mindent figyelmesen fogadnál. Meghagyom hát Veri néni végtanulságait legközelebbre.

Ölellek

  

Falmasina - modern kivitelben

„Oszt akkor így nagyon jól voltunk.”

Kicsi Lányom!

Veri néni abból a világból jön, aminek a nyomait keresem. Ahogy mesél, megelevenedik előttem a hajdani falusi élet a Cserhát mélyén, mikor még „összevették magukot” az emberek, s egymásba kapaszkodva éltek, főleg a nagycsalád kötelékeiben.Pedig az a világ már csak őbenne él. 

Margit néni – akiről a múltkor meséltem Neked – a Népművészet Mestere, tudja a meséket, dalokat, a mintákat a hímzésben, de az egyetlen hagyománytól – isteni mivoltunk tudásától –, s a magyar hagyománytól – szabad emberek segítő együttélésétől – már látótávolságon túlra került, nem ismer tovább adható szellemiséget. A jószomszédságot hiányolja, de szabályaival maga sincs tisztában.  

Veri néni alól nem csak a világ, még a falu is kifutott: most a szélén lakik, pedig valamikor ez volt a közepe.

- Ezen a tájon vót a régi falu, sokan laktak itt, sűrűn vótak erre a házak, összeépítve, 5-6 család egy udvarba. Régen összeültek a szomszédok, gyüttek este, még 8 órakor is átjöttek, jó sort ledumáltak, jól elbeszélgettek, volt abba vicc is, nevetés, meg minden. Oszt akkor szép nyugodtan elaludtunk.

Abban a régi világban, senki sem volt egyedül.

- Valakije mindig vót az embernek, vagy testvére, vagy nagyanyja, valakije mindig vót… Építkezések, meg mik voltak, összement a rokonság, meg elment a szomszéd is, mer gondolta, millen jó lesz neki is, ha visszamennek segíteni. Annyi az egész, hogy főzni kellett, hogy enni tudjanak. Eddig jobban összementek segíteni. Még krumplit ásni is. Vót, ahol együtt arattak, ha meg nem sok vót, learatta magának… Nem vót ilyen irigység, mint most van, bele vót nyugodva mindenki a sorsába.

 

Veri néni aprócska kis nénike, mindig is ő volt a családban a leggyengébb, de lelkierő jutott neki bőven. Szavain még most is átsüt a tűz, ami kikerekedik belőlük, az meg maga a Mese. „Regény vóna az egész” – ahogy ő mondja. És szerencsére, tanulságoknak sincs híján.

- Nem tudom meghálálni a Jóistennek, hogy ennyi időt adott. Kétéves koromba meg vót varrva a haló ruhám. Oszt még 80 évet adott a Jóisten. - -- - Édesanyám hozott haza, Szécsénybe vót az orvosnál velem. Az úton nagy elkeseredve gyütt hazafelé. Találkozott egy kódosssal. Az meg kérdezi, hogy

- Édes lyányom, hol voltál? Mondja, hogy hol vót.

- Mi van azzal a kicsivel? Hát, ugye nem jót mondtak néki, nem bíztatták.

- No, csak mutasd meg azt a kicsit, majd megnézem! Megnézett a kódos, aszondja:

- Na édes lelkem, hazamész, kántáló ganajba meg szénapernyébe fürdesd meg a lánkát vagy háromszor. Most is itt vagyok-e!

- Megcsinálta?

- Megcsinálta!

- Küldte a Jóisten a koldust, hogy megsúgja, mit kell csinálni – vetem fel.

- Persze! De ezt nem mindenki így fogja fel! Nem mindenki így fogja fel.

- Én nem bíztam az életnek, hogy én eddig élek. Oszt mennyit dolgozok most is még. Megpihenek, oszt utána megint jobban megy!

De Veri néni nem bánja a munkát, se a fáradságot: ebbe nőtt bele, egész életében dolgozott, s egész életében jól volt.

Hogy melyik időszak volt a legszebb? Neki mind szép volt. 

- Nekem jó vót a gyerekkor is. Nem vótunk olyan nagy gazdaságba, mer hát édesapám cselédember vót, gulás vót a zsidóknál. Sokáig egy zsidónál vót. Háború előtt meg utána elég szűkös világ vót. Nagyon sok kukoricabuktát, meg görhét, meg bogácsát meg mindent megettünk, a kenyérkébe meg minden vót rakva, rozs, árpa, kukorica, csak tiszta búza vót keves – nevet. Hol vót benne, hol nem.

Én nem mondhatok semmit, nagyon jó vót a gyerekkorom is, mer hát a szüleink is mindig azon vótak, hogy minden meglegyen. Tehenünk is vót mindig, úgyhogy tej is vót, csarnokba is hordtuk, abból vót egy kis pénz, meg ilyen baromfikat, ebből is, abból is egy kicsit eladtunk, oszt úgy csepegett össze a pénz. Még napszám se vót. Nem vót munka. Úgy vót, mint most. A csemetébe szoktunk őszkor meg tavaszkor elmenni, az erdőre.

 

Persze, hogy nem ezért volt szép Veri néni gyerekkora – de nem is zárta ki! Az ő élete is azt mutatja, hogy nem az anyagi bőség a legfontosabb az ember jóllétéhez. Ami nélkülözhetetlen, mert a hiánya megnyomorít, az a szeretetteljes kapcsolatok hálója. Mindenki tudja, csak épp senki se hiszi el, vagyis közhely: igazsága vitathatatlan, csak épp ellentétes kultúránk belénk égetett „igazságaival”. A kapcsolati háló pedig igencsak sűrű volt akkoriban.

- Édesanyámnak vót egy asszonytestvére – vótak embertestvérei is, de az asszonytestvérével volt inkább együtt. Az özvegyasszony vót, jártunk hozzá, még aludni is, éccaka. Nagynénénk vót, de szerettük. Szerettük. Meg hát a család is, neném, meg unokatestvér, meg keresztanyám, meg komaasszony, meg minden. Oszt akkor így nagyon jól voltunk.

- Én szerettem mindenkit eddig is, meg most is. Annyi az egész, hogy nem mindenki egyforma, azt el kell fogadni.

- Összejártunk a rokonok is, minden vasárnap mentünk, vagy hozzánk jöttek. De már ilyen nincsen. Nem ér már rá senki.

- Két éve lesz most már, hogy meghalt az egyik unokatestvér, keresztanyám is vót, meg unokatestvérem is vót, még komaasszonyom is vót, mer’ a lányát is bérmáltam. Ő meg engem bérmáltatott, mer vissza szokták hívni a bérmaszülőköt. Meg hát a keresztszülőkkel is így vannak. 

- Mikor olyan siheder lányok voltunk, hogy már fontunk, el szoktunk menni. Meg tollat fosztottunk, este, mi akkor is énekeltünk, akkor is vót ének. Az idősebbek elmeséltek ezt is, azt is, úgyhogy a tollú fosztáskor is vót ének – meg a mákos kukorica a végén. Télen meg osztán vótak disznótorok. Elmentek, oszt vót olyan nevetés, mikor hazajöttek, mer elmesélték, hogy mi vót meg hogy vót.  Oszt nevetett mindenki, úgyhogy nagyon jó vót. Akkor még ilyenekvel foglalkoztak, nem vót tévé, az elveszi az ember eszét.

Vajon tudja-e Veri néni, mennyire igaza van? Éppen, ahogy Helena írja Ladakról az Ősi jövendőkben: „Az emberek nem érezték úgy, hogy a periférián élnének; az a hely volt életük középpontja, ahol épp tartózkodtak. A tévén át a nappaliba áramló világ korántsem gazdagította életüket úgy, mint azt sokan feltételeznék. Ami azt illeti, pontosan az ellenkező hatást váltotta ki. Az idealizált sztárok látványa az alsóbbrendűség és a passzivitás érzését keltette az emberekben, az itt és most pedig elhalványult a távoli helyek színpompás izgalmai mellett.”

Ugyanaz a hatás, ugyanaz a reakció. Az ember bámulatosan egy-forma.

S ahogy én látom, a helyzet még ennél is rosszabb: a tévé megerősített, kőbe vésett egy egyetlen valóságba, a híradó valóságába vetett hitet. Az emberek fantomokkal hadakoznak és „a migráns kérdés megoldásán’ törik a fejüket, s e közben saját belső világuk valósága zavarba ejti őket. Az Élet és az Egyetlen Valóság közé egyenlőségjel került.

Milyen könnyű lenne az együttélés, ha abból indulnánk ki, amit Rupert Spira mond: „Természetesnek vesszük, hogy egy valóság van és sok tudat. Ennek épp az ellenkezője igaz: egy tudat van – és számtalan valóság. Ugyanaz vagyunk – más-más kalandban.

Veri nénék még a saját életük valóságában éltek, külső viszonyítási pontok nélkül. A Második Világháború „borzalmait” is teljesen másként élték meg. De erről majd a következő levélben írok, mert Veri néninek annyi drágakő gurult le a szájáról, hogy sajnálnám, ha egyet is elmulasztanék átadni Neked, Kincsem. De azért letuszkolni sem akarnám őket a torkodon. Így hát, mostanra: ölellek