2016. július 30., szombat

Jóság van, Babi néni!


Kicsi Csillagom!

Be kell vallanom, soha nem gondoltam volna, hogy itthon is olyan az utazás, mint Ázsiában; hogy ugyanúgy jó szándékkal, segítőkészen fogadnak. De újra beigazolódott – legalábbis a számomra -, hogy az emberi természet alapvetően a jóságra és az együttműködésre hajlik, csak a helyzet legyen emberi. Nem emberi helyzetekben, versenyben, harcban, stresszben megnyomorodunk, és a tanult reakciók döntenek: védekezünk, támadunk.. alkalmazkodunk. Túl sok a tanult intelligencia – túl kevés a természetes.

Mindennek, ami él, a jóllét az alaptermészete. Ebben az állapotában működik a legjobban. Az ember is. A világ boldogságra van hangolva. Ez az igazi jó hír!

Milyen öröm, hogy ezt Te is tudod, kicsi lányom, s ha valami nem úgy alakul is, azért sose felejted, hogy ’jóság van’ (Babi néni).

Hát én jól vagyok! Imádom ezt az utat és a témát, a találkozásokat, a málnát, hogy este fényszenny nélkül ragyog fölöttem a csillagos ég, és a madarak ébresztenek. És azt is, hogy én mégiscsak visszamegyek a nyüzsgésbe, és magammal viszem az út kincseit. Mert úgy jó ez nekem legjobban, hogy továbbmegyek. Mozgás és nyugvás számomra tökéletes harmóniája. Békés boldogsággal ülök Évikéék kertjében, és boldog izgalommal gondolok arra, ami még előttem van. Az út további ajándékaira, az egész kibontakozó életemre.

Jóság van, kicsi Lányom, örvendezzél! Ölellek!




Varsány és Nógrádsipek között, középen a hollókői vár

„A mennyei szent városnak – nagy tökei vannak”



Kicsi Lánykám!

Lassan, de biztosan „pálócosodok”. Már megértem, amikor Margit néni meséli, hogy „bárhová mentünk, batut köllött kötnyi a hátunkra, hogy fát vigyünk haza, akármilen vékonkát is”, Tudom már, hogy a „szakácska” a kötény, a „lajbi” a mellény,a „masina” meg a tűzhely, s hogy régen az asszonyok szalmát tettek a talpuk alá, azt locsolták meleg vízzel, mikor télen a patakban áztatták a kendert.

Tudományos megfigyelést is teszek: mindenkinek, akivel beszélgetek, kék a szeme. A kék szem és a hosszú élet így kétségtelenül összefüggenek.

Meglepődöm viszont azon, hogy majd’ az összes néni szerelemből ment férjhez. Valahogy másra számítottam. Ismert a faluban minden legényt minden lány, aztán jól "összenézték" egymást.

- Vasárnap délután litánia után – az is kötelező vót akkoriba – elmentünk a faluba – meséli Margit néni. – A kocsma ott vót a falu közepén, a legények a kocsmába, mi meg végig a templomtól ki a temetőig énekelve járkáltunk. Tizenöt-húsz lány összekapaszkodva, meg az asszonyok is, kisgyerekek, mindenki eljárt oda. Akkor így szórakoztunk.
Margit néni, mesemondó, énekel és táncol a Hagyományőrző Körben, és a Népművészet Mestere. A háza tele van népviseletbe öltöztetett babákkal, ő varrta, hímezte valamennyiük ruháját. Most is varrni készül, de elragadja a beszélgetés, leteszi a tűt.

- Vót, hogy hónapokig nem láttunk pénzt, termeltünk krumplit, liszt vót, meg minden, oszt azt ettük. Vót csirke, de azt eladtuk, nem ettük meg – abból kellett szoknyát venni. Mi nyulat ettünk.  Eladtuk a csirkét, osztán mindjárt megvettük a szoknyát, vagy a kendőt, vagy a harisnyát – drága vót! Azt ettük, ami vót, laskát, haluskát, bodagot… egy héten kétszer vót bab… meg nem is tudtak főzni… rántott hús, á… honnan is tudták vóna…

- Nagyboldogasszonykor mentünk Szentkútra, az nagy ünnep vót…   vótak ilyen előénekesek, oszt vót a szomszédba egy asszony, anyu mesélte, hogy hallotta, hogy amint mentek a pusztába, egy uraságé vót az, vótak sok birkák… oszt sok kos vót, oszt az asszony, ahogy énekelte az éneket, hogy „a mennyei szent városnak” oszt a kosokat ahogy meglátta, beleénekelte, hogy „nagy tökei vannak”. Vót, aki behúgyozott mán a nevetéstől, hemperegtek az úton… Oszt anyu meg átment hozzá, és megkérdezte: igaz-e, hogy maga ezt énekelte? – Igaz, ragyogóm! Elgondolkodtam… oszt beleéneköltem.

De Margit néni ritkán nevet, inkább együttérzésre vágyik élete sok nehézségét felemlegetve. Hosszasan sorolja rossz szomszédjától elszenvedett bántalmait, bár az, szegény, már néhány éve meghalt. Margit néni panaszos hangon mesél, néha legyint egyet a világra: - Kispad az van, de nincs, aki kiüljön rá.  Csak egyszer mosolyog, akkor is úgy, mint egy csintalan kislány: az unokája van itt a városból, s összeszidja, amiért kihúzgálta a sárga málnát. – Az különlegesség, Mama! Te meg kihúzgálod! – Olyan izé vót, nem úgy nézett ki, ahogy a rendes málna – vonogatja a vállát Margit néni szégyenlős mosolygás kíséretében.

Milyen szerencse, hogy ebben a helyzetben találkozom vele… velük. Természetes jószándékkal vagyunk egymás iránt, kölcsönösen előnyös, (emberi) viszonylatban. Mert (szinte) mindenki szereti, ha kérdezik, ha őszintén kíváncsiak rá. Engem is segítenek minden létező és létezhetetlen módokon. És így „magától” lép be a megértés, együttérzés és elfogadás, kiszorítva a beszűkültséggel szemben meglévő ellenérzetemet. Az amúgy is csak a keret, amibe beleszülettek, és nem is láttak más mintákat az életre.

Gondold csak el, Kicsim, milyen időket éltek: a régi rend, a hagyomány rendje, ami tágasságot, teret és perspektívát adott az életnek, széthullott az életük során, az erőszakos 20. század jól megcibálta és kizsigerelte őket, keménnyé és nehézzé tette az életüket. Ők meg elhitték, hogy ez az élet rendje. Pedig csak a világé. A Hatalom berendezkedésé, amelyben tízezer éve szenved az emberiség nagy része. Nem csoda, hogy nem hallunk a történelemórákon több százezer éves múltunkról, és azokról a kultúrákról, amelyek az együttműködés hálózatára épülő társadalmakat alkottak.

De majd Ti, Kicsi Lányom, Ti már egy szabadabb, tágasabb és örömtelibb életben éltek – már most, hiszen „belülről vezérelt üzemmódban vagytok, már most mást és másképp láttok, s a kibontakozó, új világban éltek, amiben ez (a régi) is benne van, de még mennyi minden más! Jóság!

Ölellek, Kiscsillagom!


2016. július 27., szerda

Az öregecskék, egyik a másik után



Kicsi Kincsem!

Évikéék – tudod, a varsányi családom – csak sorolják a számba vehető öregeket, legtöbbször el is visznek, bemutatnak, mégis más úgy... közben etetnek. Első este tinóru gombapörkölt nokedlival. És ugye velük ebédelek vasárnap? Lesz nyúlleves –a környék hagyománya, mindenki megemlíti.
Én meg hálásan eszem a finomságokat, és beszélgetek az öregecskékkel, egyikkel a másik után.

Ilon néni a falu végén lakik, épp meggyet készül magozni, szívességből, a szomszédnak („megcsinálom, aranyom, persze, hogy megcsinálom”), de nem engedi, hogy segítsek, „csak összekoszolná a kezét”. Ma, sajnos, fáj a feje, nincs sok kedve mesélni.

Pista bácsi 92 éves, 3 éve agyvérzést kapott, de vannak jó napjai, hát próbálkozom.
Ma közepes a helyzet, inkább Jutka, a lánya mondja el helyette a már sokszor hallott történeteket. Pista bácsi 19 éves korában orosz hadifogságba esett (épp, mint az én édesapám. Megvan a kapocs!). A beszélgetés kicsit akadozik, de egyre többet mosolygunk egymás szeme mélyére, és mire elbúcsúzom, azt érzem, megszerettük egymást. Jutkával, aki Németországból jött haza, hogy az édesapja mellett legyen, a kapuban még megosztjuk reményünket, hogy „majdcsak jobb lesz a világ, és az emberek kedvesebbek lesznek egymáshoz.”
Nem hallottam semmi különöset, a film szempontjából is felejthető találkozás volt, és mégis: melegíti a szívemet, és könnyű léptekkel megyek tovább..

a következő Pista bácsihoz, aki már 95 éves, de a 75-öt is elhinném, magas, erős ember, egyedül él, a fiai gondoskodnak róla, minden nap ott vannak nála, már a kertet is ők művelik. Béla, az egyik fia, hoz is be frissen szedett szamócát, málnát, csokis süti is kerül az asztalra, és, persze, feltétlenül koccintanunk kell a házi pálinkával. Kényeztetnek, Pista bácsi lelkesen mesél, csak épp egész másról, ugyanis teljesen süket. Jön a mentő ötlet: leírom: „Az asszonyokról tessék mesélni, Pista bácsi! Betűzgeti is, de talán nem tudja kiolvasni, leírom nyomtatott nagybetűkkel – eredmény nélkül. Pista bácsi nem sokat bajlódik a betűimmel, mesél tovább, arról, ami eszébe jut, s közben egyre unszol: vegyen még! Búcsúzóul mindkét hatalmas tenyerébe veszi a kezem, megszorongatja, mosolyogva integet.

Annus néni is málnával traktál – nagy szerencsém van: Nógrád málnatermő vidék, épp most érik. Most aztán annyit ehetek, amennyi belém fér.
Várja haza az ő Pista bácsiját a kórházból, minden héten kezelésekre jár, mióta stroke-ot kapott. Annus nénivel a hagyományőrző csoportban találkoztak, együtt szoktak énekelni, táncolni. Két nappal később Pista bácsi nekem is elénekli a kedvenc nótáit, ültében is ritmusra jár a lába, a járókeret mozdulatlan lába mellett. Még most is szépen énekel, Annus néni oldalra húzódva, megilletődötten hallgatja. Öregségükre kerültek össze, özvegyek voltak mindketten. A rossz nyelvek beszélik, hogy „persze, szép nyugdíja van a Pista bácsinak”, de mondhatnak, amit akarnak, látni, hogy szeretik egymást.
- Biztos, hogy én már nem is élnék, ha ő nem lenne – mondja Pista bácsi. Annus néni meg a kezébe ad egy kistányért a kedvenc süteményével.

Egész nap szeretetben úszom; árad az öregecskékből, s én is kapok belőle. Ezt kívánom Neked, is, Kiscsillagom! Ölellek


     


                                                         Pista bácsik

2016. július 5., kedd

Cseri mama




Kicsi Lányom! 
Csak így, első emberként, ebbe szaladok bele. Így mesél Marika néni:

- 1931. december huszonhárom. Akkor születtem. Kis Jézuska hozott. Négyen vótunk testvérek, de ketten meghaltak. Kicsi korukba. Anyukámék szegény napszámosok vótak. Apukám a vasútná dógozott.
- Mikor először mentem félrészesbe, aratni Apukámmal, még nem nagyon tudtam a markot se szedni. Osztán Apukám szerette a menyecskéket – súgja oda, mert (jaj, a vőm is hallgatja!). – Érti? A menyecskéket. Vót neki egy menyecske barátja, ő ment elől az egyik testvérivel, annak is vót barátja, de nem az ura. De nem mutatták meg azt se, hogy hogy kell szednyi a markot. Hát fel is szedtem én a markot, de mikor köttük a kévét, a kötelem mindig szétment. Oszt egy fiatal gyerek után szedtem a markot, az segített, mer’ nagyon akart vóna udvarolni nekem, de nekem meg nem kellett.
- Hazamentem, elpanaszkodtam anyukámnak sírva, hogy apu mit csinált. Ment elől a menyecskével, de rám se néztek. Nem mutatta meg, hogy hogy csináljam a kötelet. Oszt anyukám megmagyarázta, hogy hogy csavarjam, oszt mán másnap egy se jött szét.


- Vártuk mindég a karácsonyt. Akkor összeültünk az asztalnál, apukám nem hagyta anyut felkelni, ő tálalt, mert akkor nem kotlanak a tyúkok. Mármint nem ülnek a tojáson, ha az asszony járkál. Illen szokások voltak. Oszt akkor, emlékszem rá, mi gyerekek voltunk, de apukám nekünk is öntött mindig egy kis bort, hogy felköszöntsük.. Isten éltesse, hogy megértük Krisztus urunk születésit.  Oszt mondott egy szép verset. Ez oszt nekem az agyamba van, mert mikor én összekerültem az uramval, már ez nem vót.



- 20 éves vótam, mikor férjhez mentem. A szomszédunkba vót a barátom. De engem nem akart az anyósom sehogyse, mert hogy szegények vótunk, meg ők is szegények vótak, úgyhogy gazdagabbat.., tudja, valamikor, hogy hogy vót.. De mink annyira megszerettük egymást, hogy összeházasodtunk. Anyósom nem is jött el a lagziba, meg egy rokonja se, de utána meg nagyon-nagyon jó lett anyósom, nagyon jó volt hozzám.



- Mikor a férjem katona vót a háborúba – az esküvő után három hetet vótunk együtt, utána elvitték -, anyósom írt neki levelet, hogy szeretne velem békülni. Írta az uram, hogy menjek, szóljak az anyjához. Mentem is, éppen vizet vitt, oszt mondtam neki: - Vizet visz, szülém? – Vizet – meséli Marika néni örömmel a hangjában, hogy lefesse a jelenetet. – Akkor én bementem a kis házba, oszt nagyon sírtam, mer meglepődtem nagyon, olyan fájó pont vót. De aztán kihíttak, adtak szép kázsmér kendőt a fejemre. Na osztán elhíttak keresztanyának, az uramnak vót egy asszonytestvére, annak vót lánya, na ahhoz. Nekem már vót akkor komaasszonyom, a neném. Édesanyám testvére. Mán akkor nagylány vótam, oszt kereszteltem a fiát. De azt mondta, menjél el, Marika, hogy kibéküljetek. Nem haragszok érte. Így aztán el is mentem, és meg is lett a szent béke.



- Apuék meg közbe építkeztek, nem tudtam, hova menjek, Anyósom megengedte, hogy odamenjek, de őnekik is csak egy szoba-konyhás lakás vót. Ő lakott a szobába, én meg a kiskonyhába. Ott született már ez a harmadik lyányom, az Évácskám. De aztán már végleg hazagyütt az uram a katonaságtól, és ami vót istálló, abból az összes földet kihordta, újat hordott haza, felstukatórozta, két ablakot tett, mer olyan ezermester vót az uram, mindent megcsinált. Meg üvegajtó lett, úgyhogy én ott nagyon-nagyon szerettem lakni. Falvédőköt varrtam, az ágyhoz, meg mindenüve. Négy gyerek mellett építettünk kétszoba-konyhás lakást.



- Vót két kis üszőnk, én azt befogtam, oszt mentünk ki kápónyi a Halyagosba’ – úgy hítták aztat a helyiséget. Ezt a lányomat e – mutat Évire – egy lúdülő kosárba beletettem – nevet fel -, a két gyerek meg ott ült mellette. Mindig beszéltem, hogy: de Évikére vigyázzatok! mer én nem mertem felülni a kocsira, merhogy elmennek a kis üszők. Akkor, mire kiértünk, nem vót egy pelenka, mind kihányták a gyerekek, meg piros jampi sapkát vettünk nekik, azt is mind kihányták a kocsiból, az élelmet megették, a vizet kiöntözték, akik gyöttek utánunk, azok szedtek össze mindenféle cuccot – és nevet. 




- Ó, a mi emberünknek sok barátja vót. Mikor disznóvágás vót húszan is voltunk. Nagy dalolások voltak. Az uramnak szájharmonikája vót, oszt adta nekem a szerenádot, mikor jött a kocsmából haza. 

  •  
v  
- Akkor aszondja egy alkalommal egy öregnek  a kocsmába – fogja Marika néni huncuttá a hangját -, hogy fogadjunk, hogy énnékem még máma este megjelenik a Mária.
Az meg aszondja: bolond, hát hogy jelenne neked meg a Mária!
- Na, mibe fogadunk? Ha nem jelenik meg, én fizetek féldecit, de ha megjelenik, maga fizet!
Hát én nemsokára mentem. Én meg Mária vagyok, tudja. Na, aszongya, mit mondtam, hogy a Mária meg fog jelenni! Aszongya a papa, de ez nem a Szűz Mária! – Én azt nem mondtam! – kacag. – Oszt azóta az én uramnak jelenése vót a kocsmába! Megjelent néki a Mária!
v  
  •  
Vettünk két kis bocikát, aztán vót az uramnak egy méhész barátja, az belevitte a méhészetbe – úgyhogy vót vagy 60 családunk, sok pízeket kaptunk érte, soha nem olvastam még annyi pézt, mint akkor. Vót még hét marha is az istállóban. Oszt így lassan gazdákodtunk. 

  •  
v  
- Jó vót a téeszbe. Nem mondom, hogy rossz vót. Jó vót. Összegyütt a nép, tudja, oszt összetartottunk. Vót egy barátnőm. Mikor odamentem, megszerettük egymást, oszt én avval szedtem a krumplit, avval kapáltam egy soron, ő az egy felén, én a másikon. Jó vót. Meg így van ez a kis nyugdíjam.
v  
  •  
Végignevet minden történetet, de közbe-közbe elmondja, nagyon – nagyon sok gondom vót az életbe, meg nagyon-nagyon sokat siratok. Sok gondom vót. Azt hiszem, nincs is tudatában, hogy milyen boldog az élete. A ’számadását’ már eltorzította a világ megítélése, – de a mosolyában, nevetésében ott van.
Később többször is találkozunk, a Mari néni elmarad, átveszi helyét a Cseri mama – ahogy a család hívja. Beépülök – mert befogadnak. Vasárnap még egyszer meglátogatom Cseri mamát, de zárva az ajtó. Másnap mondja ám Évike, a lánya. – Otthon volt pedig, egész nap Téged várt.
Visszajövök még, Cseri mama!             

                                           


Varsányban, hej!


Kicsi Lányom, Ildike!

Megérkeztem Varsányba, a Cserhát dombjai között fekvő kis faluba; szép időben idelátszik Hollókő vára. Virágok ültetve az utcák mindkét oldalára, mindenütt rend – olyan kis takaros az egész falu.
De azonnal kiderül, itt aztán hiába keresem a szilvásgombócos néniket, akik az egész út ötletét adták, innen a Hagyományőrző Csoport ment tavaly a Palócfesztiválra, énekelni és táncolni. Amúgy sem dívik errefelé a szilvásgombóc – ők lepényt sütnek. Még lepényfesztivált is rendeznek minden évben.
Szóval, tévedésből vagyok itt. De – mint minden tévedés – ez is a helyén van.
Épp csak elkezdődött az iskolai szünet, sokan el is felejtik, hogy nem jön a fél kettes busz Szécsényből. Egy órát várunk ott néhányan, egy cigányasszony nagy szatyrokkal (á, mindené be köll gyünnyi Szécsénybe, az otthoni bót drága, meg nincs is választék) és sok gyerekkel; Borika néni, görnyedt, vékony kis öregasszony energikus mozgással, hátára batyunak felkötve fehér vászonban két kenyér, a szatyorból hamarosan szépséges málna kerül elő – Bori néni meg is próbálja azonnal eladni nekem.
– Hova tegyem, Bori néni? Szörp lesz belőle a zsákomban, mire Varsányba érünk.
-   Hát annak is jó! – reménykedik Bori néni.
Marika néni elszaladna még a boltba, mert finom süteményük van, de előbb megnézi, van-e a buszpályaudvaron csomagmegőrző, csak aztán kér meg minket, hogy nézzünk már rá addig a szatyrára. Folyamatosan beszél, minden mondatát nevetéssel fejezi be.

Timike vezeti a Kézművesportát, ahol a szállásom van. Itt dolgozik 5-6 asszony is, falvédőket készítenek, levendulát kötnek csokorba közmunkában, Timi keze alatt. A szomszéd porta a szülei háza, az ő pártfogásukba ajánl, amint lepakoltam. Épp itt van a nagymamája is, Marika néni, aki egyébként a falu másik végén lakik, vele is beszélgethetek, 80 elmúlt és jókedélyű. Szeretek Varsányban lenni. :)