Amikor haragszik az ember, akkor nincs jókedve!

Kiscsillagom!

Körülmények mindig vannak. Popper tanár úr egyik nagy mondása volt (ha mondtam már, bocsánat, de nem lehet elégszer ismételni), hogy „panaszkodhat az eszkimó a hidegre, de minek!” 
Hogy hogyan éli meg az ember a világ eseményeit, az teljesen tőle függ. Még az is, hogy mi történik vele. Így hát az az egységesített, elméleti történelem, amiről tanulunk, ugyanúgy fikció, mint az Egyetlen Valóság.

Figyeld csak meg, hogyan jelent meg a Második Világháború Veri néni életében.

- Háború is mikor vót, negyvennégybe, három hétig vót itten a háború - szörnyülködik. - Itt tartották a frontot. A Fehér-hegyen magyar katonák vótak a tankokho állítva, oszt vagy rövidebbre vették, vagy hosszabbra, hogy ne sérüljön a falu. Úgyhogy a hegyoldal tiszta tölcsér vót itt. Meg a szántó. Három hétig még harangszót se hallottunk! Karácsonykor, mikor megszólalt a harang, hűűűűűű, olyan öröm vót, hogy csuda! Mikor megszólalt a harang.

- A szomszédba vót egy nagy pince, a hegy alá vót beásva, tele kumprival meg répával meg minden, ugye, ez decemberbe vót. Oszt behúzódtunk oda. A kozákok jöttek be először, (csúnyák vótak, sátorlap vót a nyakukba, meg lehetett tőlük ijedni) azok vótak a felderítők. Oszt a bárisnyákat keresték. Be vót mindenki öltözve, mintha nem is lányok vónának. 10 éves vótam, de mindenre emlékszek. Vót egy szoba, meg pitar, meg a füstös konyha, meg kamra, aztán az istállók. 

Nekem meg az a Szent-Antal tüze vagy mi vót az egy lábamon /anyarozs-mérgezés/. Beveresedik az embernek a lába, még a nagylábujjamat se tudtam mozdítani. Rozslisztet vagy mit raktak rá, nem tudom, disznózsírral-e vagy libazsírral…. Nem tudtam járni. Vót nagyanyáméknál az a régi falmasina – nem tudom látott-e már vagy hallott-e róla – a sarokba vót beépítve, rendesen, mintha valami csikómasina lett vóna, úgy nézett ki, mert vót neki a teteje, azon főztek, meg vót csinálva egy magasabb, ahol a sütője vót. Amellett meg vót egy üresség, kuckónak hívták. Abba feküdtem, míg lábra nem tudtam állni.

- Az oroszok mindent szana-széjjel dobáltak. Levágták a hasas disznónkat. Mindent elpusztítottak. Kiszedték a fiókot a szekrénybül, oszt abba adtak a lovaknak enni. A fiókos szekrénynek a fiókjába. Nem tudom, milyen népség vótak ezek – hát háborús – vágja rá azonnal a saját kérdésére, mert hisz tudja ő, bámulatos bölcsességgel.

Aztán felcseperedett, s bár nem említi, hogy akkor még jobb lett volna neki, megelevenedik az egész asszony, ahogy a lánykoráról mesél. Ahogy hallgatom, azonnal megpendülnek bennem „lányos húrjaim”. Sose múlnak el…

- Hála a Jóistennek, hogy ebbe nem vótunk az utolsók. Akit kuláknak mondtak, nem öltözködött úgy, mint akit cselédnek mondtak. Ugye, édesapám cseléd vót. Eljártunk a bálba farsangkor is, karácsonykor is, de mi nem vótunk utolsók. Nem álltunk meg a táncon, mink mindig fel voltunk kérve. Akar én, akar a testvéreim, mind. Három lányból csak az egyik vót nagylány, mikor férjhez ment, a következő vót a nagylány. Nem úgy vót, mint most, hogy mindenki megy a buliba – nevet a saját szóhasználatán.

- Litánia után eljártunk a faluba, mentünk négyen, öten, hatan lányok összekapaszkodva, végig a templomtól a kápolnáig, énekelve. Este hazamentünk, megvót a vacsora, mindent el kellett pakolni, aztán meg vertük a port. Enyém emberem még legény vót, oszt nagyon tudott harmonikázni. Vótak erre menyecskék, meg lányok, olyan táncot levágtunk az úton, csak úgy vertük a port! Nagyon jó vót akkor erre!

- Mikor kezdtek járogatni, bejöttek este a legények, egy szobába vót mindenki, nem vót külön szoba, oszt akkor elbeszélgettek a szüleinkvel is a fiatalok. Nem gondoltam, hogy ki lesz még enyim, mer jártak oda legények… Egyszer osztán gyütt az ember, aki emberem lett, lemaradt oszt a másik. Oszt akkor így jó lett minden.

Pedig az az asszonysors, amin Veri néni is osztozott, nem tűnik olyan vidámnak.  Először az apjának engedelmeskedik, azután az urának meg az anyósának. Ő mégis védelmébe veszi. Szinte kihívóan mondja:

- Nem úgy vót, mint most! Amit mondtak, azt kellett csinálni. Szigorúság vót. Akkor férjhez mentünk, meg menyecskének kellett menni, oszt jónak kellett lenni.

Avval kűdtek el otthonrul, hogy szót kell fogadni. Csak így lehetett összejönni, ha szót fogadtunk, meg egyet értettünk. Ha nem tetszett is, úgy csináltuk, ahogy mondták. Meg kellett csinálni. Nem volt kecmec. Avval kűdtek el otthonrul – nevet fel -, hogy: „nehogy anyósod menjen a kútra vízért” – mer’ ugye addig a kútra jártunk vízért - meg amikor reggeli, ebéd, vacsora van, nehogy én keljek fel az asztaltól utoljára. Siessek. Kapdosni egy kis ennivalót, oszt akkor gyorsan… én legyek az első. Söprűt vedd ki az anyósod kezébül – evvel irányítottak el. Most ilyet nem lehetne mondani – nevet.

- De… elvótunk. Vagy 38 évig menyecske vótam. Kijöttünk elég jól, nem vót rossz asszony. Alkalmazkodni kellett. Mer ugye egy anyós már nem olyan, mint az édesanya. Én úgy vótam vele, meg úgy is vagyok most is, mindig aszondom akárkinek, ha valahol nem jól van valami, hogy akar az egyiknek, akar a másiknak, mind a kettőnek szüleje, és úgy nevelte fel. Nem lehet, hogy az egyiket letaposom, a másikot meg az égig emelem! Ilyet nem szabad csinálnyi. Úgyhogy eztet meg kell érteni. De hát hiába, mámma már nem ez van.

- Az idősebb lánytestvéremnek ilyen kacifántos anyósa vót. Mondták is neki, nem maradsz Te meg ott sokáig. Oszt megmaradt. Felvette a szokását. Megmaradtak a menyecskék. Igyekezett mindenki, hogy jó legyen.

- Ma mingyán elválnak. Mi is elválhattunk volna! Mingyán az elejin e! Új menyecske voltam, ő meg új ember vót, oszt meghíttak minket a szomszédba, lagziba. Valami nem tetszett neki, oszt megharagudott. Én meg fogtam magam, hazagyüttem! Hát mindgyán elválhattunk volna akkor! Nem? Mikor az ember haragszik, akkor nincs jókedve! Kibékültünk. Oszt akkor jó lett minden.

- De a szegénységbe’ még jókedvűbben is lehet élni, mint a gazdagságba’! Most nem hallani senkit, hogy énekelne a portán. Mikor idejöttem menyecskének is e, a szomszédba az anyósomnak az anyja lakott, meg a legfiatalabb lánya az urával, de nem vót nekik család. Ollyan dalolás vót már hajnalba, mikor kelt, hogy végezzen az istállóba, ollyan énekelés, fütyülés – mostan ilyet nem lehet hallani.

Megint csak a ladaki példa jut eszembe: „Most, hogy már rádió is van Ladakban, nem fontos többé, hogy az emberek saját dalaikat énekeljék, vagy saját történeteiket meséljék. Leülhetnek és meghallgathatják a legjobb énekeseket, a legjobb mesélőket. Mindez azonban oda vezetett, hogy az emberek gátlásossá és zavarttá váltak. Többé már nem a barátaikhoz és a szomszédjaikhoz mérték magukat – akik valóságos emberek voltak, és némelyikük talán jobban énekelt, de kevésbé ügyesen táncolt –, hanem a rádióban hallott sztárokhoz, akiknek biztos, hogy a nyomukba sem érhetnek. A közösségi kötelékek elszakadnak, amikor az emberek passzívan ülve hallgatják akár a legjobbakat is, ahelyett, hogy együtt énekelnének és táncolnának.”

Csillagom, félek, sokallod már az olvasást, pedig szeretném, ha mindent figyelmesen fogadnál. Meghagyom hát Veri néni végtanulságait legközelebbre.

Ölellek

  

Falmasina - modern kivitelben